Kicsi vagyok.
Egészen. Egészen kicsi.
Mi az én magasságom, ha körülvesznek nagy emberek, és hiába mondok bármit, úgyse vesznek észre. Csak beszélnek, beszélnek; én pedig tágra nyitott szemmel már csak hallgatok, torkomra forrt a szó, úgyse hallanak. Aztán rámnéznek, parancsolsz, mintha mondtál volna valamit, bocsánat nem figyeltünk! Megcsillan a szemem, "mondd csak ki, nem hallottunk, a hang nem terjed olyan magasságba". Ilyen mélységből nem. Aztán mondom, mondom; és közben tudom, úgyse figyelnek, elkezdenek újra beszélni, s ha akad valaki ki még figyel rám a hangzavarban nem hallja halk szavam, hát hangosan kezdek beszélni, így már hallja, és rám figyel teljesen. S tán rám figyelnek még mások is. Hangosan beszélek. Tudom. Sokat. Azt is tudom. Hát hallgassak?
Van, hogy már nem kérdezik mit mondtam. Csak ülök némán, s mikor a társaság feláll, rámnéznek, tejóég, nem beszéltél, mi történt? Hisz azt hittük itt se vagy, valami baj van?
Nincs baj.
Kicsi vagyok. Nem vetik szememre.
Hangosan beszélek. "Kérlek halkabban! Hallom halkan is!"
Sokat beszélek. "Kérlek-mosolyog"
Hallgatok. "Nagy a csend. Baj van tán? Mondj valamit!"
Ááá. Hagyjuk.
Kicsi vagyok székre állok. B*sszátok meg ígyse látok.
Hangos vagyok, sokat beszélek. Mit tegyek?
Velem született. Fogadjátok el.
Jó?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése